Egyik pillanatról a másikra eltűnt az egészségem, avagy a vélt egészségem. Nem is gondoltam komolyabb dologra, amikor éreztem, hogy kicsit melegebb a homlokom. Megmértem test-hőmérsékletem, kicsit csodálkoztam, mert lázas voltam. Később még magasabb lett a lázam. Dolgoztam keményen, mert határidős munkám volt. Igazán arra gondoltam, valami kis megfázás, de a láz alapvetően nem ment le és kb. egy hétig így éltem, hol alacsonyabb, hol magasabb lázzal. Ez hiba volt, mert a lázzal foglalkozni kell, jelez valamit.



Állapotom romlott, a lázam maradt. Legyengültem, lelassultam. Otthonomban elvégzett orvosi vizsgálat lett a folytatás.  Diagnózis: magas láz, súlyos tüdőgyulladás, vizenyővel.

Hétvégére, családom nagy aggodalmára, állapotom romlott, a lázam maradt. Legyengültem, lelassultam. Otthonomban elvégzett orvosi vizsgálat lett a folytatás. Diagnózis: magas láz, súlyos tüdőgyulladás, vizenyővel. Ez csak kórházban kezelhető. Vasárnap délután mentő vitt be a Péterfy Sándor utcai kórházba. Az orvosoknak az első éjszaka ugyancsak feladtam a feladatot. A fentieken túlmenően általános szepszis is fellépett, ami az egész testre kiterjedő bakteriális fertőzést jelent. Jó kezekbe kerültem, négy nap után már elég jól voltam. Végül három hetet töltöttem bent. Ennyit még sohasem voltam kórházban. Most, hogy itthon vagyok már és „szellemi képességeim teljes birtokában érzem magam”, remélem, hogy mások is így fogják megélni a velem való találkozást. Még a trombociták számát kell helyre tenni, miközben a laborokban tovább kutatják a baj eredeti okát.
Amíg bent voltam, orvosaim mindent megtettek azért, hogy megkeressék betegségem valódi okát. Minden elérhető eszközt, vizsgálatot bevetettek gyógyulásom érdekében. Elcsodálkoztam a kórház nagyon jó műszerezettségén, a szakemberek profizmusán, a különböző vizsgálatok harmonikus összehangolásán.
Arról a környezetről szeretnék néhány gondolatot és személyes tapasztalatot megosztani, ahova kerültem, a J épület első emeletén. Nem reklámként, hanem személyes tapasztalatként írom le ottani környezetemet, az áldozatkész orvosok és ápolónők munkáját, és az ezzel kapcsolatos gondolataimat.
Általában a kórtermekben négy ágy van. A kórtermek szépen felújítottak, tisztaság és rend mindenütt, napi rendszeres takarítással.  Naponta kis vizit, nagy vizit, gyógyszerosztás, és kinek-kinek baja és szükséglete szerinti ellátás, betegszállítók, vizsgálatok. Minden, ami egy kórházi ellátáshoz hozzátartozik és tartozhat, az itt biztosított.
Ha belegondolok, ez a világ legtermészetesebb dolga, mégis megragadott. Mindenki, aki veled foglalkozik, akkor és ott csak „veled” foglalkozik. Tudatában van a „most” hatalmának, és fontosságának. Érzi, hogy te, mint „beteg”, ezer szállal ragaszkodsz ahhoz, hogy rád figyeljenek, bármi kicsi is legyen az igényed. Itt mindenki ezzel a szellemmel van átitatva, a főorvostól a betegszállítóig.

FIzikailag ilyen közel még sohasem voltam más halálához.
Elmémben végig követtem az eseményeket.


Egy eset nagyon közelről megérintett. Ebbe a környezetbe hoztak be egy szánalmas állapotban levő, igencsak öreg, beteg embert a kórtermünkbe. Rettenetes feszültségek voltak benne, néha artikulálatlan hangon beszélt, kiabált, elégedetlenkedett. A vagyon, a lakás, a személyes bosszú és minden jogi és nem jogi megoldás elhagyta a száját. Még itt is csak a vagyona, nem az egészsége volt fontos. Viselkedése, nyugtalansága miatt nehéz éjszakám volt, de a nappal sem volt könnyebb. Látogatójával a „kis öreg” kegyetlen módon beszélt, aki csak szelíd női szavakkal nyugtatgatta, amíg csak ki nem merült. A viharos „beszélgetés” után kis nyugalom szállt a kórtermünkre. Állapota súlyosbodhatott, mert az orvosok gyakrabban jöttek be vizsgálni. A vacsoránál csak legyintett, nem kér ő már semmit. Nagyon elcsendesedett, és úgy tíz óra körül elszólította a Teremtő.
Fizikailag ilyen közel még sohasem voltam más halálához. Elmémben végig követtem az eseményeket, a „kis öreg” életútjának utolsó szakaszát. Az éjszakai személyzet tette a dolgát, nagy szelíden az egyik nővér hozzám hajolt: „Nem zavarja? Nem sokára elviszik! Maradjon nyugodt! Mindjárt elviszik.” Teljesen nyugodtan mondtam: nem, nem zavar.
Elgondolkodtam a dolgokon. A „kis öreget” élete utolsó óráiban is csak a vagyon, a vélt vagy valós sérelem foglalkoztatta. Mennyivel békésebben mehetett volna el, ha egy kis megbocsátás és szeretet lett volna a lelkében.
Hamvas Béla Karneváljának egyik részlete jutott eszembe. Csak egészen lazán, képszerűen: Budapest ostrománál, az egyik szereplő a feltúrt utcakövekből kialakult barikádok között szedi össze az „értékeket”. Talán egy bőrkabátot néz ki az utca túloldalán. Már el is tervezi, mi mindenre lesz ez még jó, ha megszerzi. Közben persze ropognak a fegyverek, ha puskaropogást hall, rögvest meg is áll. Már majdnem eléri a vágyott tárgyat, amikor is eltalálja egy lövedék. Ennyi...
A monda szerint, ahogy Édesanyám mesélte, amikor Nagy Sándort, az akkori világ leggazdagabb emberét temették, kezét kilógatták a koporsóból: Ember! Lásd, nem viszek el semmit! Ez a történet családunkban alapvető tanításként szerepelt, biztatásként a szellemi javak gyűjtésére!
Kedves Olvasó! Elgondolkodtál-e már azon, hogy mások profit növelése érdekében a jól kigondolt fogyasztói társadalmunkban mennyi kacatot veszel meg, ami itt marad, ha te majd itt hagyod ezt a csodás Földet, ami a csodák csodájával van tele. Ha megnézel bármit a természetben, ha kíváncsi vagy és mélyebben utána nézel, csodák csodája tárul eléd. „Kincs” vagy vagyonszerzés helyett, ajánlom, a „kíváncsiság” vezéreljen!
A közegészségügyben dolgozók, legyen az kórház vagy házi orvosi szolgálat, vagy bármilyen egészségügyi intézmény, amelyikben gyógyítanak, betegségekre, fájdalmakra, gyógyírt keresnek és adnak, mind nagyon fontosak az életünkben. Ezek bármelyike csak felelősséggel és odaadással végzett munka esetén lehet sikeres. Ez a tevékenység messze több, mint munka. Ez a hivatás, a megszállottság és a szeretet szövedéke mentén való áldozatos tevékenykedés.

 Ez a hivatás, a megszállottság és a szeretet szövedéke mentén való áldozatos tevékenykedés.
Ez a hivatás, a megszállottság és a szeretet szövedéke mentén való áldozatos tevékenykedés.

Mondhatod Kedves Olvasó: lári-fári, halálra keresik magukat, stb. Sok mindent mondhatsz még, de nem biztos, hogy az valós. Ha valaki veszi a fáradtságot és megnézi az várható élettartamot és összehasonlítja az orvosok várható korával, meglepően azt tapasztalja, hogy az orvosok várható életkora 5-7 évvel alacsonyabb. Vannak természetesen más, ennél sokkal magasabb eltérések is. Van, aki 20-21 évet is felhoz érvként, mondván, azzal a tudással, amivel az orvosok rendelkeznek, ennyivel élhetnék túl az átlagot!
Akkor, hogyan is néz ki ez a kérdés a gyakorlatban? Az egyszerűség kedvéért, most maradjunk a kórházi ellátásnál. Valamilyen okból bekerülünk a kórházi ellátási rendszerbe. Ott találkozik, a beteg és orvosa, és a beteg gyógyulni vágyik. De mi is ennek az ára a másik oldalon? Orvosaink rövidebb várható élettartama. Belegondoltál már valaha is ebbe?
Ez meghatározó abban a vonatkozásban, hogy nagyobb tisztelettel forduljunk orvosaink felé, hogy mindent tegyünk meg azért - a személyes, a civil és a politikai állásfoglalásainkkal -, hogy társadalmi elismertségük, anyagi megbecsülésük, eszközökkel való ellátottságuk minél előbb, önfenntartó módon és véglegesen a helyére kerüljön. Azért, hogy itthon találják meg elfogadható életvitelüket, itthon gyakorolják hivatásukat, és ennek   visszahatása ne a várható élettartamuk csökkenésében jelentkezzen!
Kedves Olvasó! Kérlek, gondolkodj el ezen te is, és ezt követően másképpen nézz fel orvosodra!

 

Köszönöm kórházi kezelő orvosaimnak, Dr. Ladányi Ágnesnek, Dr. Horváth Magdolnának és Dr. Csizmadia Zoltánnak, amit értem tettek, és életüknek azt a kis darabját, amivel az enyémet megtoldották!

Barátsággal,
Erdei István
villamosmérnök

 

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!