Rejtelmességüket mi sem jelzi jobban, hogy a Gyapa melletti löszvölgy-rendszerben nem olyan rég találták meg a tátorján szép állományát, mely növény fölött már vészharangot kongatták. Igazából pedig négykézláb sem kellett keresni, mint mondjuk egy holdrutát, ami egy zölben-zöld típusú mütyür páfrány. A tátorján virágzó tövei olybá tűnnek fel messziről a domboldalon, mintha legelésző bárányok kószálnának szerteszét. A rátalálás örömét még fokozhatják a szennyes ínfű és az érdes csüdfű foltjai, amelyek szintén védett lösznövények.

A kettesszámú titkos löszvölgy Nagykarácsony mögött található. Alján, mint minden rendes völgynek egy névtelen ér folyik, oldalán birkák legelnek (ez esetben tehát nem tátorjánok), a völgytetőn pedig a borzas macskamenta bokrocskái díszlenek. A növény őshonossága sokáig kérdés volt, pedig élőhelye kimondottan az a rövidfüvű sztyepprét, ahol közeli ukrán rokona a keleti macskamenta díszlik. A megtalálás öröme itt is kicsit olyan mélyföldi kaland, egy búzatábla sarkában kell beereszkedni, helyes régi vágású gyomok között, mint a lángszínű hérics és a poloskafű.
Ugyanezen löszformációk sokkal látványosabbak a Duna paksi és Baja alatti szakasza fölé magasodva, például Dunaszekcsőnél, ahol sajnos rég ellenőriztem le, de húsz évvel ezelőtt a világ legjobb halászléjét főzték a Rév-csárdánál.(Ezüstérmes a bajai Békavár, bronz a paksi halászcsárdának.) Csak remélni tudom, hogy az óta nem gyrossal és hamburgerrel ijesztgetik az arra járókat. A csárda mellett a fűben száradni láttam - és sehol azóta - egypár fából ácsolt „A” betűt, rajta száradó félben lévő halászhálóval. Hogy ő a kece, azt csak Kácsor László hetvenes-nyolcvanas években kiadott, fekete-fehér nagyon szép és emberi, vadvizeket kutató fotóalbumából tudtam. Az „A” betűt hosszú kötélről irányították a csónakból a fenéken húzva. Az eszköz kimondottan kecsege fogására lett kifejlesztve évszázadok sora alatt.
Ezeken a löszfalakon élnek a parti fecskék seregei, a gyurgyalagok, de egyes helyein még a haragos sikló is, ami egy másfél-kétméteresre is megnövő kígyó, és állítólag már köszönés helyett harap, ha közelebbi ismeretséget akarunk vele létesíteni.
Ugyanilyen löszfalak és dombok között kalandozhatunk a Szekszárdi-dombvidéken is, ahol szekerek vájták ki századokon keresztül az utakat egyre mélyebbre és mélyebbre, vagy éppen a lesiető vízfolyások formálták azokat mély árkokká, Mészöly Miklós műveiben következetesen „szurdik”-ként szerepelve. Tájakról és emberekről soha senki nem írt szebben prózát magyar nyelven, mint ő, nemhiába barátkoztak össze első látásra Bohumil Hraballal amikor ellógtak sörözni egy nem túl érdekes írókonferenciáról; ötféle nyelv keverékén társalogva a budapesti és prágai nők ágybéli szokásairól például. Sajnos ma már egyikük sem él.
Én meg belátom, kicsit túl elkanyarodtam a haragos siklótól, azt azonban még okvetlenül meg kell említenem, hogy legkultúráltabban itt, a Szekszárdi-dombok sváb nevű pincéiben lehet leittasodni egy szép májusi délután. Helyi vörösbort kortyolva, belehelyezkedve a Sió és a gemenci erdőség távlati panorámájába, majd a visszaúton óvatlanul megbotolni aztán legurulni a már említett szurdikban.
Ha kicsit még távolabb merészkedünk nyugat felé rejtelmes településekkel is fogunk találkozni. Nagyszékely zsákfalu, valamikor szállodával, gimnáziummal, hentesbolttal és nagy présházi élettel. Ma leginkább szépségből és szegénységből áll. Ormánság, Belső-Somogy, Kemeneshát, Cserehát, Cserhát, Karancs-Medves. A szépség és szegénység tájai.
Ne feledkezzünk meg Illyés gyuláról sem, aki itt, a szomszédos Rácegrespusztán született. Íróink közül erről a két dologról ő tudott a legtöbbet.
Errefelé a kis homokpúpokat hegyeknek hívják, még is elrejtették. Akácosok mögött lapulnak. A németkéri Látóhegy 171 m magas, a bikácsi Ökör-hegy pedig még ennél is kevésbé hatalmas. Ha magasságuk nem is, növényzetük teljes mértékben lenyűgöző. Sehol nem láttam még ilyen hatalmas homoki árvalányhaj mezőket, amelyet tavasz végén a báránypirosító kék virágai színeznek (feloldva a színbéli ellentmondást: bárányt igazából a gyökere pirosítja, amellyel régebben jelölték is az állatokat). Az Ökör-hegyen a ritkább fajok közül a pusztai meténggel, a homoki cickafarkkal és a homoki nőszirommal találkozhatunk, valamint érdekes szenderekkel és medvelepkékkel.
Később, ősz felé, amikor a kisült homokfelszínek új erőre kapnak, látványos és kevésbé látványos dolgok mutatkoznak együtt, a botanikus szívének egyaránt kedvesen - mint a kék szamárkenyér és a homoki bakszakáll (látványos szekció), valamint a gyíkpohár és kétféle poloskamag, amelyikből a fényes leginkább egy kupac összegabalyodott piros drótra emlékeztet így ősztájt (látványtalan szekció). Csak a teljesség kedvéért essék szó a közeli nagydorogi Szenes-legelőről, ahol a csupasz, nedves homokfelszíneken a tarka zsurló él az eleddig felsoroltakon kívül. A csupasz homokfelszínről jut eszembe, hogy a környéken a naturisták is szoktak túrázni és főzőcskézni, amit csak helyeselni lehet, mivel csalánosban és bozótosban biztos sokkal kellemetlenebb lehet meztelenül kirándulni, mint itt, a szellős homokdombokon.
Azt hiszem ezzel a közepesen lényegi információval be is fejezhetem a tolnai bemutatást. A kimaradt kistápéi láprét és bogyiszlói orchideás erdő maradjon legközelebbre.

Molnár Péter
ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!