Ebéd! – ordított be Soós Pista a karnagy udvarába. Kicserélte a kerítésre akasztott éthordót, s továbbporzott a furgonjával, hogy a többi öregnek se hűljön ki a pörkölt. Mikor elhalkult a motorzaj, az öreg bevitte az ebédjét, s csak úgy melegében kikanalazta az alumínium edényből. Előtte persze testvériesen Egonnak adta a felét, hiszen az öreg kandúr is megosztotta vele a magányát. Ilyenkor hálásan dorombolt, de olyan szépen, mintha egy mélyen zengő gordonka szólna. Sőt, néha a gazdája jelzésére folyamatos hangon tudott nyávogni, míg a karnagyi kéz le nem intette.


Így már érthető, mért volt hajdan Palotás Kázmér kedvelt korrepetitora a Balatoni Bányászkórusnak. Sőt, a hálás Pannonhalmi Úttörőzenekar pedig örökös karmesterének választotta. Már a pályája kezdetén, mikor először vezényelte a kórusát, nemcsak Bárdos Lajos, hanem maga Kodály is kezet fogott vele.
A faluban is szerették, s mindenkinek csak Kazi bácsi volt, amíg egy pillanat alatt egy tragédia földre nem sújtotta. Azután még rányitotta az ajtót egy-két tanítványa, akik hangképzésre jártak hozzá, de lassanként ők is elmaradtak. Pedig korábban mindenütt szívesen látott vendég volt a kedélyes zenetudós, de mióta megölte a lányát és feleségét egy autó a zebrán, a hirtelen rázuhant csapás megzavarta az elméjét. Aztán az Úr jótékony köddel enyhítette a fájdalmát.  Egont, a kandúrt is talán azért ajándékozta meg zenei talentummal, hogy az öregnek új kihívásként, távolabbi célt is adjon. Kazi bácsinak is voltak ötletei, csak egyik vadabb volt a másiknál. Egy vasárnap már túl voltak a hidegebéden –, akkor nem főz az önkormányzat –, mikor agyába villant a zseniális ötlet. Klavikordot készít, s macskákkal ad elő lélekemelő muzsikát!
Sok időbe, s fárasztó munkába telt, míg Egon mellé beszerzett vagy tucat megfelelő hangú macskát. Megmosolyogták az emberek, de azt már a kocsmáros furcsállotta, mikor megkérdezte tőle, hogy alt vagy kontratenor-e a kövér kandúrja?  
Arról sem tudtak, hogy az öreg a könyvtárakat és levéltárakat bújja olyan dokumentumok után, ami a macskák zenei képzésével foglalkozik. Ilyet ugyan nem talált, de rábukkant Büchner kétszázötven éve Langensalzában kiadott könyvére, amiben leírja Nagy Péter látogatását Hamburgban, mikor bemutatta a cárnak az óhajára készített, macskákkal kombinált zeneszerszámot. Az volt benne az új, hogy a billentyű leütésével nem fémhúrt ért a kis filckalapács, hanem a bokszban rögzített kandúr farkába szúrt egy tűt. Már a válogatás során kizárták a lánycicákat, mert a fiúk rögvest más hangon kurrogtak, ha egy-egy izgató négylábú szubrett került közéjük.   
– Ez állatkínzás! – kiáltott fel Kazi bácsi, de elhallgatott, mert a könyvtáros ránézett. Elszégyellte magát, s olvasta tovább, hogy a háromszáz évvel ezelőtt a sikeres próbák után a bemutató fenomenális sikert aratott. A cár görnyedt a nevetéstől, s egy aranyórát ajándékozott Büchnernek, akit inkább sírógörcs kerülgetett a dühtől; ugyanis, ahogy leütötte az első billentyűt, a kandúr nem hagyta abba a nyávogást, holott már a következő macska volt soron. Volt, aki már elfásult a sok szúrástól, s néma maradt. A botrányos macskazene vége az lett, hogy az egész vonyító bandával kivitték a hangszert; viszont a cár jobban szórakozott, mintha mennyei muzsikát hallott volna.
Mikor Kazi bácsi mindezt elolvasta, felháborodott. Ő majd bebizonyítja, hogy pedagógiai módszerével ez igenis megvalósítható, mégpedig fájdalom nélkül.  Ettől kezdve minden idejét ennek a célnak szentelte.     


A próbákat nagy titokban a hátsó szobában tartotta, s csak onnan tudta, hogy eltelt a nap, mikor a Pista gyerek az ebédet hozta. De mihelyt a gallérja mögé hányta az ételt, rögvest ment is vissza gyakorolni a karácsonyi meglepetést. Úgy tervezte, hogy mikor majd kitódulnak a hívők az éjféli miséről, a macskakórusa az ő vezényletére elnyávogja a „Mennyből az angyalt”. Pál atyának csak annyit mondott, hogy a templom előtt egy ájtatos énekkel fogja meglepni a híveket.  
 Forgács Lajcsi asztalos volt az egyetlen, aki mindent tudott, hisz ő készítette a barátjának a kívánt instrumentumot, külön rekeszt mindegyik énekesnek. Azt a hozzá való zsinórzatot is bekötötte, ami a billentyű leütésével finoman jelzi a kandúr farkán, hogy most rajta a sor.
Észrevétlenül teltek a napok. Szent Tamás napján Kazi bácsi főpróbát tartott. A kandúrok hiba nélkül követték a farkukon érzett zsinór finom jelzését. Olyan szépen szólt a Mennyből az angyal, hogy az öreg a könnyeit törölgette. Bizakodóan nézett hát az ünnep elébe, meg friss hó is esett hajnalban, ami boldog karácsonyt jelez.   
Szenteste, az éjféli misén az ég felé zúgott az utolsó orgonaakkord. Kint Kazi bácsi már az izgalom lázában és a nyakán meleg sállal ült a klavikordnál, benne a szereplőkkel. Ők sem fáztak, mert egy sem volt bunda nélkül.
Aztán kiözönlöttek a hívők, s végre elérkezett a várva várt nagy pillanat! A karnagy leütötte az első billentyűt, mire Egon felnyávogta az f-hangot, ami aztán elindította a katasztrófát!   
A kántor udvarából ugyanis, mint a kilőtt nyíl, oly gyorsan ott termett egy véreb, s őrjöngve ugrott a klavikordnak. A macskák azonnal eltűntek, hála a laza zsinegnek! Kazi bácsi nem is gondolt rá, hogy olyan kutya lakhat a közelben, aki már attól őrjöngési rohamot kap, ha egyetlenegy macska hangját is meghallja. Pláne egy tucatét! Még jó, hogy a kántor botja időben csattant, s visszaverte az ámokfutót. Pál atya vigasztalóan átölelte a pityergő mestert, mikor a dermedt csendben felhangzott a „Mennyből az angyal” dallama. Igaz csak addig, hogy „lejött hozzátok”, mert a pásztorokban a d-ét már nem tudta kiénekelni, de így is csoda, hogy megtanulta a kartársai szerepét. Kiderült, hogy Egon a helyén maradt, mert legénykorában többször verekedett ilyen dögökkel. Hatalmas sikere volt! Mindenki Kazi bácsit ölelgette. A fiatal Bakóczi tanár, aki az iskolakórust vezette, meghatottan rázta kezét, s megkérte, hogy segítse a kórusát felkészíteni a versenyekre. S mivel már a Szentkarácsony napra virrad, meghívta az ünnepi ebédre. Csak Egon várta, hogy már ne simogassák, mert azt nem szerette.
Epilógus: Palotás Kázmér többé nem kísérletezett. Élete végéig be- bejárt a gyerekkórus próbáira. Tanácsaira Bakóczi tisztelettel bólogatott. Egon sem énekelt többé. Csak esténként dorombolt, míg el nem aludt a gazdája.

Kisslaki László

 

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT, HA TETSZETT A BEJEGYZÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS!