Amikor az augusztusi égbolt sötét kárpitján feljönnek a csillagok, gyakran látni olyan jelenséget, mintha valahol távol lehullanának ezek az égi tünemények. Valójában e szép jelenségnek nem sok köze van a valódi csillagokhoz. Szakemberek szerint ez az égi káprázat a meteoroknak köszönhető, amelyek másodpercenként több kilométert is megtesznek, és a hulló test a légkörben érdekes hatást keltve fénycsóvát húz maga után. Ugyanis a Föld keringése közben gyakran találkozik üstökösökkel, ezek a Nap melegítő hatására szétesnek, porfelhő keletkezik belőlük.

Akárhogy is van, mindenesetre nagyon jó időtöltés, kellemes érzés szép nyárestéken a tiszta égboltot nézegetni, a csillagképeket (Fiastyúk, Göncölszekér, Bika…) felismerni, és egyáltalán elábrándozni az élet dolgai felől az esti mennybolt alatt. Ilyenkor talán azon is elmerenghetünk, hogy mennyire kicsi kis semmik, porszemnyi lények vagyunk a teljességhez, az egész Univerzumhoz képest. Ez a kis ön-megmérettetés valamennyire visszahelyezheti, helyére teheti a magát oly nagyra tartó, a hatalmát óriásira értékelő embert, és valamelyest taníthatja alázatra, tiszteletre.
A csillagok minden időben nagy szerepet játszottak az ember életében. Az időszámítás, a naptár megalkotásában is hatalmas része volt a bolygók állásának, de, mondhatni a csillagászati megfigyelések nélkül egyéb tudományágak sem alakulhattak volna ki. Betlehem csillaga mindenféle nemzet és bármely korosztály számára ismert. A magyar népéletben is fontos rendeltetése volt a csillagoknak, a csillagok megfigyelésének. Az égboltozatra nagyobb figyelem összpontosult a korábbi évszázadok emberének hétköznapjaiban, mint ma, hiszen kevesebb volt az olyan tényező, ami elvonta volna a figyelmet a környezet, az éjszakai ég megfigyelésétől. A tiszta „csillagszeplős” éjszakai égnek óriási hatása volt az ember érzelmi világára is. Az égitestek látványában gyönyörködő, bámészkodó embervigasztalást kapott keserűségére, reményt nyert a reménytelenségére. A ragyogó éjszakai ég a tisztaság, a szépség jelképe volt, de egyben a vágyódás és emlékezés eszköze is, a hétköznapi életet széppé tevő, csodálatos, ugyanakkor sejtelmes és félelmetes világ. Olyan világ, ami valamiféle állandóságot nyújtott a folyton változó életben. Hiszen évszázadok jöttek, mentek, emberek születtek és meghaltak, tavak, folyók születtek és száradtak ki, de a csillagok mindig ugyanúgy tekintettek a lent bolyongó, biztonságot kereső vándorlóra, tévelygőre, mint sok ezer éve mindig, a zavaros és forrongó világban.

A magyar népköltészet, népdalkincs ezernyi szép példáját adja annak, hogy valaha mennyire egybeforrt az ember és környezete, az ember és a csillagok: Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, a szegény legénynek utat mutassatok, vagy Mikor Isten csillagokat teremtett, Véletlenül egy a földre leesett. Leesett a legszebb csillag a földre, Ott ragyog a babám két szemébe. Az időjárásról: A Fiastyúk, a Fiastyúk magasan áll az égen, jaj de hideg, jaj de hideg van ezen a vidéken…
Nagyszüleink, dédszüleink még gyakran használták a szép szólító kifejezést: csillagom. Jelezve, hogy a szeretett személy a csillaghoz, a szép égi jelenséghez fogható. Ma már igen ritkán hallani, pedig csodálatos, ami a szerelmesnek párja megszólítása: szépségem, kedvesem, édesem, egyetlenem, szerelmesem, szívemnek gyönyörűsége – (Csillagom, révészem, vigyél által a réven), és a szülőnek a rajongva szeretett gyermek megnevezését. Petőfi Sándor a jelen idők boldogság-emlékét bízza a csillagokra, hogy egyszer majd visszavezetik őt ehhez az élményhez: Ne válasszunk magunknak csillagot? Szólék én ábrándozva Erzsikéhez, A csillag vissza fog vezetni majd, A mult időknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástul minket. S választottunk magunknak csillagot. (A négyökrös szekér)
A huszonegyedik század egyik legkiválóbb költője egy egészen más megközelítésbe helyezi a csillagot létösszegző, Istenkereső versében: valaki jár a fák hegyén/ ki gyújtja s oltja csillagod/ csak az nem fél, kit a remény/ már végképp magára hagyott…valaki jár a fák hegyén/ vajon amikor zuhanok/ meggyújt-e akkor még az én/ tüzemnél egy új csillagot … (Kányádi Sándor)

Lehet, hogy a ma helyét és életének értelmet kereső embernek sem kellene mást tennie, mint a csillagos eget kémlelni esténként? Ha lelassítva a mindennapok kényszer-kerekét gyakran feltekint csillagokra, talán néhány alkalom után vigaszt, reményt nyerhet, s hamar megsejtheti, mi is az igazi dolga világban. S ha még hulló csillagokat is lát, egy lelkében jól megformált kívánsága is teljesülhet.

Tóth Katalin

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT, HA TETSZETT A BEJEGYZÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS!